Violet Stigmata: Twilight Of The Fortune Tree
Számomra az idei év legnagyobb zenei öröme, hogy a francia Violet Stigmata kihozta új lemezét. Nem győzök csodálattal adózni a banda korábbi 3 albuma előtt, és most itt az új kiadvány, mely szinte a semmiből bukkant fel. Talán, azért is maradt el a nagyobb (underground keretek közt) hírverés, mivel a formáció saját kiadványaként adta ki a cd-t. Valószínű, hogy nem voltak elragadtatva a Pandaimonium kiadó munkájától, bár, hogy ezzel kapcsolatban mi is volt a háttérben, az most más lapra tartozik.
Személyi változás is történt a formációban: Celine billentyűslány helyére Yhaill érkezett, az előbb említett hölgy már csak a borítóval, és egyéb művészi dolgokkal támogatja a zenekart, hangszeren nem játszik.
Szinte az első pillanatban leszűrhető, hogy az új dalok egészebbek, teltebbek lettek. Sokkal jobban utat tört magának a deathrock hangzás, mint eddigi lemezeiken. Az elektronikus hangszínek már tényleg csak a hangulat színezésében játszanak szerepet, önálló szerepük már a múlté. A jéghideg hangulat természetesen megmaradt, akár csak a hádészi mélységű sötét atmoszféra is. Még mindig a kárhozat szakadékába taszítanak a dalok, bűnbocsánat, vezeklés nélkül, kilátástalan érzést tükrözve felénk. Sok banda zenéjéről elmondható, hogy nyomasztó hangulatú, azonban a Violet Stigmata köztük is az élen jár. A hihetetlenül összetett, mesterien kibontakozó dalok nagyon hamar megtalálják a kontaktust a hallgatóval, és onnét már nincs visszaút. Kiemelném a „Stranger” hagyományhű megoldásait (mint ha a korai Christian Death lenne új köntösben), a „Days of Decline” ördögi felépítésével majdhogy nem heroikus érzéseket ébreszt. Jéghideg, gonosz, rengeteg billentyűs hangszert felvonultató „Brainshock” a lemez legsötétebb tétele, szenzációs cold wave hangulattal. Kellemes dal még a „Pillows”, és a „Nails Noise Nightmare” is. Itt minden dalnak súlya, miértje van, töltelék, és lenagyolt megoldásoktól mentesen. Eddig ez a legrövidebb lemeze a formációnak, mely pár perccel van csak 1 óra alatt, valamint a 11 dalnál is több szokott lenni. Ám ez a legtöményebb, legdinamikusabb albumuk. A záró tétel az „Obscurity Oscillator” egy 20 perces outro féleség, egy instrumentális nóta, melynek igazán van hangulata, érezni rajta, hogy nem a cdt akarták vele kiegészíteni. Sajnos, egy kis hiba is csúszott a dologba, a számcímek felcserélődtek a „Brainshock” és a „Next Step Of Collective Doubt” esetében. A kiadvány szépséges fekete fóliázott digipak cd formájában jelent meg, így semmire sem lehet panasz.
A Violet Stigmata ismét megmutatta, hogy milyen is egy igazán remekbe szabott album. Erre az időre már rég nagyobb rajongó bázisuknak kellene lennie, de mivel ez nem divatos muzsika még az undergroundon belül sem, egyenlőre ez még várat magára. Ennek ellenére, nálam ez az idei év eddigi legjobb lemeze, és ez a francia formáció mára egyik legkedvesebb bandává nőtte ki nálam magát. Most, és mindörökké… Ámen. (10/10)
Honlap : Violet Stigmata
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
